Megemlékezést tartottak a kerületi gyásznapon
Kavicsokat és virágokat helyzetek el az emlékezők a Kispesti Újtemető izraelita parcellájában található emléktáblánál június 30-án, a kerületi gyásznapon. A Nagyboldogasszony főplébánia-templomban az 1944-ben ezen a napon haláltáborokba hurcolt áldozatok emlékére tartottak szentmisét. Arra a napra emlékeztek, amikor több mint háromezer zsidó és cigány származású embert deportáltak Kispestről németországi haláltáborokba. Kispest Önkormányzata gyásznappá nyilvánította ezt a napot. A megemlékezést a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Országos Szövetségének (MEASZ) kispesti szervezete és a Romák Felzárkóztatásáért Egyesület szervezte.
Beszédében Vinczek György alpolgármester méltatta a megemlékezést szervező két kitartó szervezetet, és megköszönte a vecsésieknek, illetve az érdi zsidó szervezetnek, hogy ellátogattak a megemlékezésre. Úgy fogalmazott, hogy a rendszerváltás 30. évfordulóján azt gondolhatnánk, hogy bár a rendszerváltás alkalmat adott arra, hogy helyükre kerüljenek a dolgaink, mégsem ezt élhettük meg, mert – véleménye szerint – nem kezeljük helyén ezt a tragédiát sem. Ezért is fontos ez a megemlékezés, mert akik itt vannak, és együtt emlékeznek, hírét viszik, mint ahogy annak is, hogy az itt lévők természetesnek tartják, hogy senki ne éljen meg még egyszer ilyen korszakot. Hogy ez így legyen, rajtunk múlik, veszélyt jelent ugyanis a demokráciára, ha a társadalom nem szolidáris, nem védi embertársait, a közösségeket, és nem mer szólni, amikor szólni kell – fogalmazott. Az alpolgármester felolvasta Gergely Nándor visszaemlékezését arról, mit élt meg a kispesti zsidóság azon a napon. „Emlékezzünk a mártírokra, a zsidókra, a cigányokra, a politikai okokból üldözöttekre és azokra, akik túlélték a szörnyűséget, és tegyünk hitet arról, hogy mi, akik itt vagyunk, soha nem engedjük meg, hogy újra megtörténhessen” – hangsúlyozta.
Iványi Miklós, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség kispesti gyülekezetének lelkésze arról beszélt, hogy nem 1944-ben kezdődött a magyar holokauszt, hanem 1941-ben, amikor Kamenyec-Podolszkijba hurcoltak és kivégeztek több mint 20 ezer többségében magyarországi zsidót. Mi keresnivalója van egy keresztény papnak egy ilyen megemlékezésen? – tette fel a kérdést. „Nem lehet úgy megfogalmazni vagy artikulálni gondolatainkat, hogy csak azt vállaljuk elődeink tetteiből, ami szimpatikus és jó. A bocsánatkérés, a szégyenkezés, bűneink megvallása az, ami ide kell, hogy hozzon bennünket, hiszen nem állt ki a keresztény egyház zsidó és cigány testvérei, politikailag üldözött testvérei, Jehova tanúi, homoszexuális, prostituált testvérei mellett, hanem kevés ellenállótól eltekintve mélyen hallgatott. Ezt szégyelljük, és minden ilyen alkalom jó arra, hogy lelkészként, papként az ember kifejezze bűnbánatát, szégyenkezését és bocsánatkérését” – adta meg a választ.
Bencze Marianna tanárnő – mint mondta – szomorú szívvel áll itt, mert Kispesten ma már nincsen zsidó közösség. Elmondta, erre az eredményre jutottak kilencedikes diákjaival a Romák Felzárkóztatásáért Egyesülettel közösen indított 9 hónapos kutatás után. Arról beszélt, hogy a kutatás során az a megdöbbentő tény tárult fel előtte, hogy a gyerekek semmit nem tudnak a II. világháborúról, a holokausztról, a cigány gyerekek sem tudnak semmit a saját kultúrájukról, identitásukról, a cigányság meghurcoltatásairól, a cigány holokausztról. Szembesült azzal is, hogy a 12-14 éves gyerekek között milyen megdöbbentő előítéletek élnek: nem eszik zsidó ételt, mert az zsidó, nem beszélget a cigány osztálytársával, mert az cigány. Említette a Centropa Alapítvány Közös Nevező oktatási programját, amelyben önkéntesen részt vehetnek az iskolák, és amelyben negyedik éve dolgozik pedagógusként. Ennek az is célja, hogy enyhítse az előítéleteket, egyre több iskola kapcsolódik be a programba, mert a tanárok felismerik szükségességét. Egyre többen próbálják megértetni a gyerekekkel, hogy mindannyian emberek vagyunk, mindannyian szeretetre szorulunk, és képesek vagyunk szeretetet adni, és ezt a szeretetet csak az előítélet és a tudatlanság tudja kettévágni – fogalmazott. Beszélt saját családi emlékeiről: apja munkaszolgálatos volt, anyja auschwitzi túlélő, és az átélt emlékek végigkísérték életüket. Volt életük 1944-ig, és volt 1945 után, a közötte lévő borzalmat képtelenség volt feldolgozni, a gyász soha nem múlt el.
Szonderik Gyula, a MEASZ XIX. kerületi elnöke, aki 9 éves gyerekként maga is látta, ahogy kispesti vasútállomáson a csendőrök bevagonírozzák az embereket, arról beszélt, hogy akkor is akadtak bátor és tisztességes emberek. Említette Dr. Tomori János káplánt, aki a Nagyboldogasszony plébánián, a nyilas fészek – Kispesti Kaszinó – közelében bújtatta a világhírű operaénekest, Székely Mihályt. Mesélt a Bálint család házvezetőnőjéről is, aki a monori téglagyár gödréből lopta ki a 8 éves Verát. „Büszke vagyok azokra, akik próbáltak helytállni, rájuk is emlékezzünk” – mondta.
Kavicsokat és virágokat helyzetek el az emlékezők a Kispesti Újtemető izraelita parcellájában található emléktáblánál június 30-án, a kerületi gyásznapon. A Nagyboldogasszony főplébánia-templomban az 1944-ben ezen a napon haláltáborokba hurcolt áldozatok emlékére tartottak szentmisét. Arra a napra emlékeztek, amikor több mint háromezer zsidó és cigány származású embert deportáltak Kispestről németországi haláltáborokba. Kispest Önkormányzata gyásznappá nyilvánította ezt a napot. A megemlékezést a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Országos Szövetségének (MEASZ) kispesti szervezete és a Romák Felzárkóztatásáért Egyesület szervezte.
Beszédében Vinczek György alpolgármester méltatta a megemlékezést szervező két kitartó szervezetet, és megköszönte a vecsésieknek, illetve az érdi zsidó szervezetnek, hogy ellátogattak a megemlékezésre. Úgy fogalmazott, hogy a rendszerváltás 30. évfordulóján azt gondolhatnánk, hogy bár a rendszerváltás alkalmat adott arra, hogy helyükre kerüljenek a dolgaink, mégsem ezt élhettük meg, mert – véleménye szerint – nem kezeljük helyén ezt a tragédiát sem. Ezért is fontos ez a megemlékezés, mert akik itt vannak, és együtt emlékeznek, hírét viszik, mint ahogy annak is, hogy az itt lévők természetesnek tartják, hogy senki ne éljen meg még egyszer ilyen korszakot. Hogy ez így legyen, rajtunk múlik, veszélyt jelent ugyanis a demokráciára, ha a társadalom nem szolidáris, nem védi embertársait, a közösségeket, és nem mer szólni, amikor szólni kell – fogalmazott. Az alpolgármester felolvasta Gergely Nándor visszaemlékezését arról, mit élt meg a kispesti zsidóság azon a napon. „Emlékezzünk a mártírokra, a zsidókra, a cigányokra, a politikai okokból üldözöttekre és azokra, akik túlélték a szörnyűséget, és tegyünk hitet arról, hogy mi, akik itt vagyunk, soha nem engedjük meg, hogy újra megtörténhessen” – hangsúlyozta.
Iványi Miklós, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség kispesti gyülekezetének lelkésze
arról beszélt, hogy nem 1944-ben kezdődött a magyar holokauszt, hanem 1941-ben, amikor Kamenyec-Podolszkijba hurcoltak és kivégeztek több mint 20 ezer többségében magyarországi zsidót. Mi keresnivalója van egy keresztény papnak egy ilyen megemlékezésen? – tette fel a kérdést. „Nem lehet úgy megfogalmazni vagy artikulálni gondolatainkat, hogy csak azt vállaljuk elődeink tetteiből, ami szimpatikus és jó. A bocsánatkérés, a szégyenkezés, bűneink megvallása az, ami ide kell, hogy hozzon bennünket, hiszen nem állt ki a keresztény egyház zsidó és cigány testvérei, politikailag üldözött testvérei, Jehova tanúi, homoszexuális, prostituált testvérei mellett, hanem kevés ellenállótól eltekintve mélyen hallgatott. Ezt szégyelljük, és minden ilyen alkalom jó arra, hogy lelkészként, papként az ember kifejezze bűnbánatát, szégyenkezését és bocsánatkérését” – adta meg a választ.
Bencze Marianna tanárnő – mint mondta – szomorú szívvel áll itt, mert Kispesten ma már nincsen zsidó közösség. Elmondta, erre az eredményre jutottak kilencedikes diákjaival a Romák Felzárkóztatásáért Egyesülettel közösen indított 9 hónapos kutatás után. Arról beszélt, hogy a kutatás során az a megdöbbentő tény tárult fel előtte, hogy a gyerekek semmit nem tudnak a II. világháborúról, a holokausztról, a cigány gyerekek sem tudnak semmit a saját kultúrájukról, identitásukról, a cigányság meghurcoltatásairól, a cigány holokausztról. Szembesült azzal is, hogy a 12-14 éves gyerekek között milyen megdöbbentő előítéletek élnek: nem eszik zsidó ételt, mert az zsidó, nem beszélget a cigány osztálytársával, mert az cigány. Említette a Centropa Alapítvány Közös Nevező oktatási programját, amelyben önkéntesen részt vehetnek az iskolák, és amelyben negyedik éve dolgozik pedagógusként. Ennek az is célja, hogy enyhítse az előítéleteket, egyre több iskola kapcsolódik be a programba, mert a tanárok felismerik szükségességét. Egyre többen próbálják megértetni a gyerekekkel, hogy mindannyian emberek vagyunk, mindannyian szeretetre szorulunk, és képesek vagyunk szeretetet adni, és ezt a szeretetet csak az előítélet és a tudatlanság tudja kettévágni – fogalmazott. Beszélt saját családi emlékeiről: apja munkaszolgálatos volt, anyja auschwitzi túlélő, és az átélt emlékek végigkísérték életüket. Volt életük 1944-ig, és volt 1945 után, a közötte lévő borzalmat képtelenség volt feldolgozni, a gyász soha nem múlt el.
Szonderik Gyula, a MEASZ XIX. kerületi elnöke, aki 9 éves gyerekként maga is látta, ahogy kispesti vasútállomáson a csendőrök bevagonírozzák az embereket, arról beszélt, hogy akkor is akadtak bátor és tisztességes emberek. Említette Dr. Tomori János káplánt, aki a Nagyboldogasszony plébánián, a nyilas fészek – Kispesti Kaszinó – közelében bújtatta a világhírű operaénekest, Székely Miháályt. Mesélt a Bálint család házvezetőnőjéről is, aki a monori téglagyár gödréből lopta ki a 8 éves Verát. „Büszke vagyok azokra, akik próbáltak helytállni, rájuk is emlékezzünk” – mondta.
